Backgroound Image

“Merj a mókusokkal lenni!” – interjú Berecz Zsuzsával

Berecz Zsuzsa a Pneuma Szöv. józsefvárosi projektjeiről // 2013. július 2. kedd // kortarsonline.hu

Magyar–német szakos diplomájával a zsebében Berecz Zsuzsa meg sem állt Hans Thies-Lehmann frankfurti tanszékéig, ahol posztmodern színházi dramaturgiát tanult. Hazatérve a Kortárs Drámafesztiválnál, a Tünet Együttesnél, legutóbb pedig a Goethe Intézet nemzetközi táncszínházi projektjében dolgozott menedzserként. Mindemellett alapítója a Pneuma Szöv. nevű művészeti hálózatnak, ami tavaly óta a nyolcadik kerületben tevékenykedik, számos mókus bevonásával.

Eddigi munkáidban markáns közös nevező a szociális érdeklődés és a társadalmi szerepvállalás. Ezt Németországban tanítják a dramaturgián?
Valamennyire biztosan szerepet játszik az is, hogy Németországban tanultam, mert ott olyan előadásokat láttam, amelyek fontosak voltak számomra, és azóta is követnek, illetve a frankfurti dramaturg szakon nagyon nyitott gondolkodásmóddal találkoztam azzal kapcsolatban, hogy mi a színház, és hogy azon belül mi minden lehet a dramaturg feladata. Mindig is valami olyasmivel szerettem volna foglalkozni, ami kapcsolódik a művészethez, de igazából abban áll, hogy embereket összehozzak, és kitaláljunk valamit, ami meg tudja változtatni azt a közeget, amiben élünk. Néha hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a társadalom egy olyan működő rendszer, amibe nekünk elég bekapcsolódni, ami már nélkülünk is tökéletesen ki van találva, vagy éppen nincs tökéletesen kitalálva, de nekünk úgysem lesz lehetőségünk arra, hogy alakítsuk. Szerintem alakíthatjuk, attól függetlenül, hogy milyen szintjén vagyunk a társadalomnak.

Most is épp egy féléves Leonardo-ösztöndíjról tértél haza. Nem kínálkozna erre a fajta munkára több lehetőség, mondjuk, Berlinben?
Németországban valóban könnyebb a művészeti világban dolgozni, sok minden jobban működik. De épp ezért azt érzem, nehezebben találnám meg a helyem; főleg Berlinben már annyi jó dolog van, hogy ez passzívvá tesz, hiszen én csak egy projekt lennék a sok közül. A másik szempont az, hogy én itt érzem igazán, mit lehet csinálni: sokkal komfortosabban mozgok itthon, együtt tudok lélegezni az itteni közeggel. Az is mozgat, hogy Magyarországot összekapcsoljam a külfölddel. Szerintem nagyon fontos, hogy itt történjen valami, amihez meg lehet nyerni magas kvalitású művészeket külföldről, és hogy a magyarok is megmutassák magukat, hiszen sok jó művész van.
Jelenleg mintha inkább a professzionális produkciós rendszeren kívül keresnéd az utat ehhez.
Nem az a kérdés, hogy profi környezetben dolgozom-e, vagy sem. Nyilván megvan annak az oka, hogy az aktuális projektjeink alkotóival még nem hoztunk létre szervezetet, még nem intézményesültünk. Ez nagy szabadságot ad, de sok nehézséggel is jár, ha mindemellett profin akarsz dolgozni. Számomra főleg az a fontos, hogy olyan projekteket csináljak, amikben hiszek, olyanokkal, akikkel tényleg szeretek dolgozni. Sarah Günther művészeti vezetővel és többekkel már 2008 óta együtt dolgozunk, hasonlóan gondolkodunk, hasonló vágyaink vannak.
A Pneuma Szöv. nevű hálózatunk első projektje a budapesti levegő szennyezettségét és a társadalmat befolyásoló láthatatlan rendszereket tematizáló Lufthase volt a Corvin-tetőn, tavaly pedig a Józsefvárosban indítottuk útjára a 20 forintos operettet, aminek második állomása az aktuális Vándorló Utcaegyetem is.  A Pneuma Szöv. valóban nyitott hálózatként működik, amihez bárki csatlakozhat, ahol mindenki mindenkivel összekapcsolódhat. Ez a működésmód és az ezzel járó spontaneitás sokkal könnyebben talál magának utat a professzionális produkciós rendszeren kívül. Én pedig jobban érzem magam egy olyan projektben, ahol a szerepek nem előre definiáltak és megváltoztathatatlanok: ugyan produkciós vezetőként vagyok feltüntetve, de nemcsak szervezek, hanem a koncepció kialakításában is részt veszek, szövegeket írok, énekelek, részt veszek az akciókban is.

Mesélnél egy kicsit arról, hogyan kapcsolódik egymáshoz a tavalyi és az idei projekt? És hogyan kerülnek a mókusok a Józsefvárosba?
A 20 forintos operett és az idei Vándorló Utcaegyetem összetartoznak: egy folyamat részeiként valósulnak meg, reagálva a közelmúlt olyan diszkriminatív politikai döntéseire, amelyek erősen korlátozzák az utcán való létezést, a közterek használatát. Tavaly két és fél hónapot dolgoztunk a Rákóczi tér közelében a Tolnai Lajos utca 23. elhagyatott óvodakertjében. Szomszédokkal és művészekkel közösen alakítottuk ki a telket, amely egymással párhuzamos workshopoknak, foglalkozásoknak, történéseknek adott helyet. Ezek szeptember közepére egy nagy eseménnyé, egy Mókusünneppé álltak össze: ekkorra építettük meg egy csónak alapzatán Józsefváros Óriásmókusát.

Itt a kezdetektől fontos volt a hajléktalanság témája, így például egy hajléktalan (mára csak volt hajléktalan) szerző, Horváth Csilla novellája, ahonnan a mókus-szimbolika is származik. A Tolnai utcai telek valóban nyitottan működött, ahová bárki bejöhetett. Egy ilyen nyitott helyen, ahol a hangsúly azon van, hogy együtt hozzunk létre egy olyan fura, abszurd dolgot, mint az Óriásmókus, az emberek másként kezdenek beszélni egymással, mások lesznek az együttlét keretei. A záró performansz egy utcai vonulás lett, amiben próbáltuk az operett formáját is újraértelmezni, mint ahogy a projekt során annyi mást is újrahasznosítottunk: anyagokat, szövegeket, tereket. Ezt folytatjuk idén egy elmélyültebb formában, az akciókon alapuló kutatásra helyezve a hangsúlyt, meghívott művészekkel. Amíg tavaly egy közösséget, közös találkozóhelyet hoztunk létre, most a kerület utcáira koncentrálunk. A köztereket kutatjuk, és beavatkozunk a működésükbe. Sokat beszélgetünk helyi aktív civilekkel, hogy megtudjuk, melyek most az igazán fontos témák a kerületben: mi foglalkoztatja a lakókat, hogyan alakul például a Magdolna Negyed Program, ami hatalmas EU-támogatásból jön létre, mi lesz azokkal a terekkel, azokkal a házakkal, amiket ennek keretében rehabilitálnak.

Hoznak ezek a projektek mélyebb változásokat a kerület életében?
Egy civil hálózat már létezett a nyolcadik kerületben, és annak kapcsán, hogy megkerestük őket, mintha újra aktivizálódtak volna. Tavaly civil fórumsorozatot szerveztek, idén pedig már közös akciókban gondolkodunk. Úgy látom, hogy ez működik, és akkor is szeretnénk folytatni ezt a fajta munkát, ha a projekt véget ér, hiszen számos kérdés vár megoldásra a kerületben, mint például a szociális bérlakások ügye. Fontos, hogy visszatérjünk, hogy újra és újra reményt és figyelmet adjunk, de persze legalább olyan fontos, hogy egy ilyen projekt nagyon sok mindent katalizálhat, ami tartóssá teszi a hatásait.

Mely más kezdeményezéseket tartasz még reménytelinek?
Nekem most nagyon tetszenek az olyan kezdeményezések, amelyek megpróbálják magukat úgy fenntarthatóvá tenni, hogy közben nem mondanak le a művészi igényeikről. Gondolok itt a Lumen Zöldségre, ami egyszerre galéria, kiállítóterem is, vagy a Chimera-projektre a Klauzál téren, ami  szintén galéria, egyben a hazai grafikusokat külföldre közvetítő platform. Ezek a modellek szerintem nagyon jövőbemutatóak. Fontosnak tartom az olyan platformokat is, mint amilyen a Jurányi, ami hatalmas területen tud befogadni főleg színházi alkotókat, és biztosítani nekik egy nagyon professzionális környezetet, infrastruktúrát. Kellenek ezek a helyszínek ahhoz, hogy a függetlenek megtalálják azt az öntudatot, amivel képviselni tudják a saját érdekeiket, és szabad, mozgékony struktúrában dolgozhassanak.

Mi nehezíti a jó példák létrejöttét, fennmaradását?
Nagyon sokan nem hisznek abban, hogy meg tudnak csinálni dolgokat, nincs elég önbizalmuk ahhoz, hogy igazán szabadon dolgozzanak: ez eléggé jellemző a hazai művészeti közegben is. Túl sokszor az irányít minket akár öntudatlanul is, hogy a produkciónk sikeres legyen, jó legyen a szakmai visszhangja, hogy tetsszen a közönségnek. Úgy gondolom, hogy sok tehetséges ember van, akik nem mernek belevágni dolgokba, és ezért nem tudnak olyan hőfokon égni, ahogy tudnának. Ehhez képest csak másodikként jut eszembe az, hogy nagyon nehéz ilyen anyagi körülmények között és ilyen támogatási rendszerben dolgozni, ami a hazai kulturális közeget jellemzi. Ez már a második olyan projektünk, amit nagyrészt külföldi pénzekből valósítunk meg. Tavaly a MitOst és a Schering Stiftung versenyének díjából és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus public art pályázatának díjából hoztuk létre a 20 forintos operettet (utóbbi mára már nem létezik ilyen formában, sem az intézmény, sem a program). Idén főként a Robert Bosch Stiftung színházi együttműködéseket támogató Szenenwechsel programja jóvoltából tudunk dolgozni.

Az anyagi támogatás hiányán kívül sok nehézséget okozhat az állami szereplők érintettsége.
Mindig nehézség együttműködni helyi döntéshozókkal, állami szereplőkkel, egyébként nem csak Magyarországon. Itthon nagyon bizalmatlanok a civil társadalommal szemben, és persze ez fordítva is elmondható. De amíg van remény, addig együtt kell működni. A Józsefvárosi Önkormányzat tavaly a partnerünk lett, és úgy láttam, hogy mindkét félnek sikerélmény volt a 20 forintos operett. Ők szerették azt, hogy a Józsefváros a projekt kapcsán végre pozitív színben tűnt fel a médiában, mi pedig örültünk, hogy kaptunk egy teret, ahol szabadon tudtunk dolgozni. Voltak súrlódások, például a hajléktalan szereplők aktív bevonása miatt, de úgy tűnt, ezen túlléptünk, és idén még abban a reményben kezdtünk a projektbe, hogy a Tolnain is folytathatjuk a munkát. Ez közben bizonytalanná vált, mert az önkormányzat két másik telekkel együtt a Tolnai 23-ra is pályázatot írt ki, közösségi kertként szeretné hasznosítani. Ez a jó szándék ellenére elég abszurd, mert a telek nagyon árnyékos, tehát a jelen pályázati kiírásban szereplő elvárások sajnos nem teljesíthetők.

Az, hogy mennyire tud hatékony és maradandó lenni egy művészeti projekt, függ attól is, hogy a sajtóban, a  közbeszédben mennyire válik láthatóvá.
Természetesen egy olyan társulat, mint a Tünet Együttes, ami már rendelkezik névvel, vagy a magyar, cseh, szlovák amatőr roma fiatalok mellett a nemzetközileg elismert Constanza Marcras koreográfust is bevonó Open for Everything olyan támogatóval a háta mögött, mint a Goethe Intézet, sokkal jobb esélyekkel indul, és bármit csinálnak, az könnyebben beemelhető a köztudatba. De tavaly meglepődve láttuk, hogy bár a 20 forintos operettnél nem volt sajtókapcsolatokkal foglalkozó munkatársunk, mégis nagyon nagy volt az érdeklődés a sajtó részéről is. Mindemellett az is nagyon fontos, hogy mára már sokan személyesen ismernek minket, beszélnek rólunk, részévé váltunk a kerület életének. Az, hogy jönnek a „mókusok”, mert így hívnak minket, azt jelenti, hogy hamarosan biztos történik valami, valami fura, őrült dolog, amibe be lehet kapcsolódni.

Mibe lehet most bekapcsolódni annak, akiket érdekel ez a másfajta (színházi) gondolkodás?
Meghívtuk Budapestre Salam Yousry egyiptomi színházi rendező-író-képzőművészt, aki július 1-jén a tranzit.hu irodájában tartott előadást a kórusprojektjéről, amit 2010-ben kezdett el, és amiben július 3-tól bárki részt vehet Budapesten is. A projektet a nemzetközi panaszkórus-mozgalom inspirálta, de idővel saját, önálló projektté alakította: a szabadon összegyűlő résztvevők közös improvizációin, a zenélésen, az egyhetes együttléten keresztül egy nagyon intenzív élményt tesz lehetővé, aminek a végén közös kórusmű jön létre. Szerintem nagyon felemelő dolog az, hogy sok, egymás számára ismeretlen ember közös hangot szólaltat meg, és olyan hullámhossz jön létre, ami különleges módon köti össze őket. Minden foglalkozás nyitott, lehet közben is kapcsolódni előzetes bejelentkezéssel, de július 10-én lesz egy záró performansz is, ami a próbák helyszínéről, a MÜSZI-ből indul, és a nyolcadik kerület utcáin folytatódik, úgyhogy aki nem tud eljönni a próbákra, az ott részesévé válhat az élménynek.

Aktuális ajánló:
KÓRUSPROJEKT / THE CHOIR PROJECT
Rendező: Salam Yousry (Egyiptom)
Kairótól Budapestig – Kórusprojekt Nyitott kórusworkshop Budapest lakói számára a Vándorló Utcaegyetem keretében (Pneuma Szöv., Mobile Albania, Tranzit.hu)
2013. július 3. és 10. között:
Hatnapos workshop, próbák 18:00–22:00 óra között a MÜSZiben
www.muszi.org
2013. július 10.:
A workshop eredményeit bemutató nyilvános prezentáció és közös menetelés a VIII. kerületen át.
Regisztráció Berecz Zsuzsánál: info@pneumaszov.org

“Alakítani a történéseket…” – interjú Sarah Güntherrel

Sarah Güntherrel Rádai Andrea beszélget (Színház, 2013. március)

Szerintem az, amit csinálunk, nem esik távol az alapvető színházi helyzettől, ami néző és játszó közötti párbeszéd.

2012 nyarán a Sarah Günther vezette Mobile Albania német performanszcsoport és a Pneuma Szöv. nevű nyitott hálózat kezdeményezésére egy csapatnyi művész egy üres telek „újrahasznosításába” kezdett Budapest VIII. kerületében. A gazzal benőtt udvart kitakarították, és olyan nyitott művészeti műhellyé alakították, ahova bárki betérhetett, hogy részt vegyen a jógaórákon, íróműhelyeken, hangszerépítő workshopokon vagy akár egy helyben íródó és készülő szappanopera forgatásán. A szomszédság – köztük sok gyerek és hajléktalan – rendszeres vendége lett a 20 forintos operett elnevezésű projektnek. A résztvevők hulladékanyagokból felépítettek egy kerekeken guruló, hatalmas mókusszobrot, melyet szeptemberben, a „Mókusünnep” keretében, népes menetben toltak el a Tolnai Lajos utcától a Kálvária térig.
Sarah Günther Németországban született. A Giesseni Egyetemen, Európa egyik legfontosabb kísérleti színházi műhelyében tanult alkalmazott színháztudományt. Az utóbbi években sokszor járt Magyarországon: volt gyakornok a Krétakörnél, vendéghallgatóként fél évig tanult a Színházművészeti Főiskolán, és az ő nevéhez kötődik a Corvin Áruház tetőterében, 2008-ban kialakított Lufthase (‘légnyúl’) című színházi performansz.

Miért éppen Magyarország?
Először a szüleim meséltek róla, akik itt voltak nászúton, aztán 2006-ban én is eljöttem Budapestre. Gyalog mentem mindenhová, mert alig volt pénzem, és az utcákat járva nagyon megtetszett a város: volt benne valami, ami a kezdetektől fogva nagyon marasztalt. Amikor visszamentem Németországba, belevetettem magam a magyartanulásba. De nem volt elég a heti egyszeri nyelvóra. Megpróbáltam egyedül is haladni, például Bikini-dalokat töltöttem le az internetről, amiket megtanultam kívülről. Minél többet tudtam, annál inkább úgy éreztem, hogy van valami hasonlóság a német és a magyar nyelv mélyén levő struktúrák és képek között.
De sosem egzotikumként tekintettem az országra, hanem sokkal inkább otthonomként, hiszen Kelet-Németországból jövök, a cseh és lengyel határ közeléből, ahol bizonyos kulturális referenciák érthetőbbek, mint Nyugat-Németországban.

Németországban saját társulatod van, a Mobile Albania. Hogyan találtátok ki ezt a nevet?
Amikor a társulat alapító tagjaival Albániában jártunk, azzal szembesültünk, hogy bizonyos európai országok lakói másodrendűek az Európai Unió polgáraihoz képest. Az első osztályú állampolgárok mindenhova szabadon utazhatnak, másoknak pedig ahhoz is engedélyt kell kérniük, hogy átmehessenek a szomszéd országba. Az albánok akkoriban még különösen nehezen kaptak vízumot az Unióba. Erre a helyzetre szerettük volna felhívni a figyelmet a névvel, és egy olyan társulat alapításában gondolkodtunk, ami valójában egy mobil színház-állam.
Sarah Günther. Schiller Kata felvétele

Mit jelent ez az államiság?
Az állam megfelelő definícióján folyamatosan dolgozunk, de például azt, hogy nemzet lennénk állampolgárokkal, nem tartjuk magunkra érvényesnek, és nálunk nincsenek hivatalnokok vagy alávetettek sem. Inkább egyfajta államon túli állam vagyunk, ahol bárki lehet elnök. Szerintem, bár erről szoktunk vitatkozni, a művészet diktatúrája áll a legközelebb a Mobile Albaniához, a Jonathan Meese által használt értelemben: a diktatúra nem jó, hiszen emberektől ered, ahol azonban a művészet irányít, ott otthon érezzük magunkat.

Törvényeitek vannak?
Nincsenek, csak szubjektív alkotmányaink vannak, melyeket a mindenkori elnökök írnak, s mi „végrehajtunk”. Folyamatosan kutatunk, és kérdéseket teszünk fel, tulajdonképpen csak annyit határozunk meg, hogy miről tudunk vagy akarunk beszélni.

Mire vonatkozik a „mobil” jelző?
A társadalmi mobilitás jelenségeivel foglalkozunk. Az emberek ma nagyon sokat utaznak, rengeteg időt töltenek például a lakhelyük és a munkahelyük közötti nem-térben, vonaton, buszon vagy autóban. Emiatt nagyon kevesen ismerik a lakókörnyezetüket, és alig vesznek részt annak alakításában. A Mobile Albaniával szeretnénk újra megnyitni ezeket a tereket, hogy új találkozások jöhessenek létre. Tulajdonképpen utcai rituálékat hajtunk végre, melyek a megszokott közlekedési útvonalakat alakítják át, különleges találkozások csomópontjait hozzák létre. Építettünk például egy kerekeken guruló szamarat, amivel elgyalogoltunk Giessenből Marburgba. Vettünk egy régi buszt is, amivel különböző városokban tudjuk megvalósítani a projektjeinket. Általános stratégiánk, hogy egy-egy helyen néhány hétig maradunk, és megpróbálunk azokkal az emberekkel és helyzetekkel foglalkozni, akik és amik éppen ott vannak. Igyekszünk mindenkit olyan tevékenységekbe bevonni, amik legalább időlegesen átalakítják a közösségi tereket. A megszokott valóság megzavarásával nyitunk új tereket, hozzuk mozgásba a gondolatokat, ösztönözzük játékra az embereket.

Sokan vannak, akik ezeket a projekteket és a 20 forintos operettet sem tekintenék színháznak, hiszen szó sincs arról, hogy a próbafolyamatot követően előadást, azaz végterméket látna a közönség. Sőt, a kritikus legtöbbször csak akkor kapcsolódik be, amikor már sok minden lezajlott, és így amit az egészből lát, az nem nevezhető színházi előadásnak. Mitől színházi mégis a 20 forintos operett?
A különleges találkozás lehetőségétől. Szerintem az, amit csinálunk, nem esik távol az alapvető színházi helyzettől, ami néző és játszó közötti párbeszéd. A 20 forintos operettben és más munkáinkban a játszó és a néző közötti határvonal újra és újra eltolódik, és megnyílik egy új, köztes tér, ami megtöri a tér és az idő adott határait. Számomra a színházban fontos a remény, hogy történik valami, ami nincs megtervezve és strukturálva. Maguktól nehezen jönnek létre ilyen helyzetek, mert az a rendszer, amelyben most élünk, elfojtja ezeket a lehetőségeket, hiszen ha egy pillanat nincs megtervezve, az veszélyes lehet, és bármi megtörténhet.


Sarah Günther. Schiller Kata felvétele

Azt hiszem, hogy a kritikusoknak, legalábbis Magyarországon, gyakran nincsenek meg a megfelelő eszközeik arra, hogy erről a fajta színházról beszéljenek. Alighanem teljesen új megközelítéseket kellene találnunk, ahol azonban a kritikus értékelő funkciója végképp nem működik.
Ahogy mi magunk sem értékelni vagy értelmezni szeretnénk azt, ami történik. Inkább alakítani akarjuk a történéseket.

Ha mégis értékelned kellene egy projektet, milyen szempontok alapján tennéd? Mitől érzel valamit sikeresnek, avagy sikertelennek?
Azért nehéz erre válaszolni, mert számunkra elsősorban a tanulási folyamat és nem a végeredmény fontos. A 20 forintos operett szerintem nagyon jól sikerült, mert sokféle társadalmi státusú embert hoztunk össze egy helyen. Ezért lehetett ekkora varázsa annak, hogy szinte mindent a semmiből hoztunk létre – ami szintén fontos eleme a színháznak -, és hogy ezt együtt megünnepelhettük. Nehéz azt mondani, hogy valaki jól vagy rosszul csinálta a dolgát, hiszen a keresés és a tanulás a lényeg. Fontos az is, hogy hogyan kommunikálunk az emberekkel, de általában egyszerű dolgokról, a színház alkímiájáról van szó, melyek a misztériumjátékok vagy a karnevál formájában már régóta léteznek.

Pedig kívülről kifejezetten érthetetlennek és lilának is tűnhet az egész…
Az embereknek, akik beléptek az udvarra, elég volt azt mondani, hogy egy művészeti projekt keretében mókust építünk, és innentől kezdve minden magától értetődő volt. Általában inkább az okoz nehézséget, ami sok workshop esetében is: hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt egy folyamat tervezettsége és a nyitottsága között. Hiszen a bemutató időpontjáig létre kell hoznunk valamit, és ehhez tervezni kell, de ha valami túl van tervezve, elvész a folyamat spontaneitása, nyitottsága.

Mi a legfontosabb különbség a németországi és a magyarországi projektek között?
Mobile Albaniával felbukkanunk valahol, aztán egy idő után eltűnünk. A 20 forintos operett esetében azonban a folytonosságra koncentrálunk, hiszen a helyiek számára fontos az, amit idáig felépítettünk. Úgy tűnik, hogy az önkormányzattól jövőre is megkapjuk a Tolnai utcai telket, és jövő nyáron szeretnénk folytatni a projektet: szeretnénk létrehozni az operett következő képét. Dolgozunk egy józsefvárosi történeteket tartalmazó kiadványon is.

Miért éppen a VIII. kerület érdekelt?
Ez Budapest egyik legszegényebb része, és rengeteg hajléktalan kötődik a kerülethez. Ugyanakkor nagyon sok a pozitív civil kezdeményezés. Általuk ismertem meg korábban hajléktalanokat. Az ő történeteiken keresztül sokat tanultam, és saját előítéleteimmel is szembesültem.

A színház egyik célja, hogy szembesítsen az előítéleteinkkel. Mi fontos még a számotokra?
Az, hogy olyan emberekkel találkozzunk, akik mások, mint mi, és hogy a művészet szabadságát arra használjuk, hogy létrehozzunk valamit, ami nem kommersz, és nem gazdasági szempontból hasznos. Hogy a színház olyan találkozásokat generáljon, amelyek nincsenek betervezve a fennálló rendszerbe, és felvesse a kérdést, hogy milyen életre vágyunk valójában. És hogy mindezt magunk is élvezzük, hiszen a művészetnek alapvetően játékosnak kell lennie.

Rádai Andrea